A mai nap is úgy kezdődött, mint bármelyik másik. Ébredés telefonos segítséggel, filozofikus gondolatok arról, hogy van-e értelme bemenni egyetemre, komplett evolúciós folyamat az ébredéstől az indulásig.
Hideg, novemberi reggel, szürkeség, köd, eső, koszos busz. "Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak", gyors matricakontroll a Blahán. "Kérjük mindig szíveskedjenek kapaszkodni", majd nemsokára Petőfi híd, budai hídfő. Söprik az aluljáró lépcsőjét. A villamosról leszállók fele jobbra, fele balra. Lassan, de biztosan közeledek az E felé. Kajaszag a Goldmannál, a földszintről kiszűrődő fény reménytelen harcot vív az utca sötétjével (költői kép, heló).
Szórólapos lány, sokkolóan kártyás díszekbe borult E épület. Leülök. Háre lesz.
Az előadás is úgy indul, mint bármelyik másik. Z-transzformáció, mittudomén. Aztán az óra közepén, minden előjel nélkül elhangzott az a pár mondat, ami bebizonyította, hogy volt értelme felkelni és örökre megváltoztatta a történelmet:
Tudom, hogy még nem kapták meg a második házi feladatot. Hiába beszéltem a tanszékvezetővel, a tanszékvezető-helyettessel, az oktatási felelőssel, még mindig nincs fenn az interneten. Én mást nem tudok csinálni. Ennek természetesen következményei lesznek ránk nézve. A TANSZÉK HIBÁZOTT.
Az E1B-ben egy pillanatra csend lett. Többen az öszödi beszédhez hasonlították a monológot. Talán a történelemben először hangzott el ez a mondat ezen a tanszéken. Ma keveseb, mint egy perc alatt valami végérvényesen megváltozott. Visszafordíthatatlanul. A tanszék már sose lesz az, ami volt: az egyetem hibátlan, tökéletes zászlóshajója, a rettegett ötödik emelet. Soha. Dráma, könnyek, senki sem hibátlan. Még
ők sem.
Bejegyzések
